A legújabb városi derbi a Real Madrid szemszögéből – Fábry Sándor után szabadon – annyira összetett módon, több irányból és komplex formában volt rossz, hogy nagyon nehéz megtalálni Ariadné fonalát, amelynek mentén ki lehet kászálódni abból a vaksötét labirintusból, melynek mélyére taszajtottak minket szeretett fiaink... Az elmúlt 2 évben – a Mou végső búcsúját jelentő botrányos kupadöntő óta – már megannyi különböző módon bántak el velünk a matracosok. Azt hihettük balga módon, hogy már nincs új a nap alatt... Keserű szájízzel kell levonni a tanulságot: de igen, van!
Persze, mert lesérült a fél csapat!
Van, mert eddig mindig lehetett valami kifogást találni. Nem volt mindig megalapozott, de legalább bele lehetett magyarázni valahogyan: fújt a szél; pocsék volt a bíró; rossz passzban volt a gárda; értékelhetetlen volt a bíró; kit érdekel a szuperkupa; hogy fújhat egy ilyen bíró?!; tartalékoltunk a BL-re, ki akartunk esni; ezzel a sporival nem lehet; Mou és a csapat viszonya tragikus; na és persze a mindig működő adu a végére: a focit a Real tolta, de egy ilyen hentesbrigád ellen öröm az, ha nincs sérülés. Tegnap az Atleti kaján vigyorral ült tort a kifogások meggyalázott tömegsírja fölé emelt, ollózó Sault ábrázoló emlékmű tövében, miközben a háttérben zúgtak a harangok...
Nincs mit szépíteni a dolgon: a nem teljesen megalapozatlan népi bölcsesség szerint kőkemény, csak a kontrákból élő, a buszt utánfutós Kamazra cserélő, időnként alattomossággal meghintett brutalitással operáló „horda” úgy hintett négyet, hogy közben a legnyíltabban emberre menő megmozdulások a habfehér mezesekhez kötődtek (Jese, CR vs. Turan és Kroos vs. Griezmann); hogy gólt ollóztak; hogy nekik kellett kettőt cserélniük sérülés miatt, miközben Godin eltömött orral szédelegve játszott; hogy Juanfran sarkazva szívatta a komplett védelmet; hogy egyes labdakihozatalok nosztalgiát ébreszthettek a tiki-taka legszebb napjainak szerelmeseiben is; hogy nem volt szükségük hentelésre sem; hogy a spori olyan szinten, a szövegelést olyan következetesen megtorolva fújta a meccset, hogy annak még sokáig tananyagnak kellene majd lennie a szövetségben... Nevezzük nevén a dolgot: úgy nyertek, hogy mindenben a Real fölé nőttek, és nemes egyszerűséggel lefocizták a vendégeket. Ezzel pedig érzésem szerint lezárult egy szakasz, mégpedig a tagadás szakasza.
Bármennyire is fáj, be kell látnunk: jelen pillanatban a városi derbi kristálytiszta esélyese körülményektől függetlenül az Atletico Madrid (hiába nyilatkozza le egy ilyen nap után CR, hogy jobb a Real). Azért, mert ezt mutatja a statisztika és a tapasztalat. Azért, mert a királyi gárdának két év után sincs halvány fogalma sem arról, hogy miként lehetne győztesen elhagyni a gyepet ellenük. Lehet gyűlölni azt, amit csinálnak, lehet utálni Raul Garciát vagy Cholót, de ez nem változtat a tényen: 2 év – 12 mérkőzés - alatt egyetlen bajnoki pont, egy kupában kiharcolt továbbjutás és egy csodával határos módon hosszabbításra mentett (és hála a magasságosnak ott már megérdemelten behúzott) BL-döntő szerepel a királyi oldalon. Odaát 10 (!) bajnoki pont, egy kupadöntő, egy kupatovábbjutás és egy szuperkupa díszeleg szerényen. Ezt még Xavi sem írná a pech és a szerencsétlenül nyírt gyep számlájára...
Sok volt a sérült!
Most jönne az a rész, ahol fel kellene idézni az összes nagyobb helyzetet, az összes fontosabb momentumot. Ahol be kellene mutatni azt percről-percre haladva az elemzéssel, hogy miként lőhetett 17-szer kapura az Atletico Madrid. Ahol meg kellene próbálni leírni a leírhatatlant... Mindez nem fog megtörténni, mert hogyan adhatnák vissza puszta szavak azt az érzést, amit akkor érez egy madridista, amikor a kényszerből beállított csere (akinek létéről eddig talán csak Equinox tudott) beollózza a szezon egyik legnagyobb gólját? Ki hinné el a krónikásnak a mérkőzés megtekintése nélkül azt, hogy a 4 még a „jól megúsztuk” kategóriába sorolható? Ezt sajnos látni kell... Látni kell akkor is, hogyha fáj. Látni kell, mert tanulságos és kijózanító erejű! (Itt lehet megtenni...).jpg?full=1)
Na de a sérültek?!
A történtek pontos felidézésnek kínja helyett fókuszáljunk néhány olyan jelenségre, amelyek túlmutatnak ezen az elátkozott 90 percen. Kezdjük a szerény véleményem szerint legfontosabbal!
Ideje volt rátérni a sérültekre!
Franklin D. Roosevelt azt mondta egyszer:
„Az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, a félelem maga!”
Ez a megállapítás éppen úgy igaz volt az ereje teljében lévő USA-ra, mint a világ egyik legerősebb keretével rendelkező Real Madridra. A Real Madrid azonban nem fél eléggé a félelemtől. Sőt, nem vesz tudomást arról, hogy a keret egy tekintélyes hányadában előbb elveti, majd gondosan nevelgeti, ápolgatja a félelem csíráját, hogy az aztán ilyen alkalmakkor gigászi húsevőnövény-szörnyként marcangolja szét a képzelt harmónia mezején szivárványos pónik formájában legelésző álmokat.
Milyen félelem? Hiányzott a fél kezdő!!
Voltak persze sérültjeink, hogyne lettek volna! Soha nem látott felállásban nyargalt ki a védelem a pályára, és az előttük lévő sor sem a megszokott volt. Nincs csapat, amely ne érezné meg 5 stabil kezdőjének hiányát, ezt kár is vitatni. Viszont legalább ekkora kár lenne eme végső kétségbeesésben a tények ránk zúduló lavinájával szemben emelt papírvékony barikád mögé bújni... Sok ember van, aki nem hagyja, hogy a tények elhomályosítsák éleslátását. Ne válasszuk ezt a kényelmes megoldást, és közben reméljük, hogy a játékosok és a stáb sem teszi majd!
Mert kikből is állt az a felforgatott védelem? A többnyire kezdő Daniból, aki visszatérte előtt a Bundesliga legjobbja volt a posztján, és azóta is bizonyít. Coentraóból, aki stabil kezdő a portugál válogatottban. Varanéból, akit nem véletlenül tartottak a világ legnagyobb védő-tehetségének, és mellesleg stabil kezdő volt a világbajnokságon a gallok csapatában. És Nachóból, aki szívvel-lélekkel teszi dolgát, de való igaz: a többieknél kevésbé jegyzett játékos. Tény: ez a névsor nem egy Pepe-Ramos-Marcelo. Tény: nem is egy Sebők-Mátyus-Vanczák. Ebben a névsorban benne van a hiba, benne volt, hogy nem lesz olyan olajozott a gépezet, mint máskor, de egy megalázó, tükörsima, akár 6-7 gólos vereség lehetőségét pusztán ezen nevek számlájára írni súlyos önbecsapás lenne. Pillantsunk rá az Elche, a Cordoba, a Getafe és még megannyi csapat hátsó alakzataira, és vessük össze a neveket. Aztán gondolkodjunk el egy kicsit azon, hogy hány ilyen gálát rendezett az elmúlt években az Atleti...
Az egyéni kvalitások persze nem mondanak el mindent egy védelemről, mert talán ennél is többet ér az összeszokottság, és a rutin. Jégkorongban például gyakori jelenség, hogy egy rutintalanabb ifjonc világklasszis teljesítményre képes egy sokat látott veterán mellett, de használhatatlan egy hasonló helyzetben lévő zöldfülű oldalán, mert megszűnik az igazodási pont. Az említett kiscsapatok védői általában összeszokott társaságot alkotnak.
A Realnál azonban erről szó sem lehet. A Real ugyanis már évek óta megfeledkezi a „B”-tervek kialakításáról. Emlékszünk még a liga egyik legjobb védőjére, a spanyol válogatott Albiolra és az általa lehozott hibátlan szezonra? És emlékszünk még arra a használhatatlan, az önbizalom leghalványabb jelét sem mutató, megbízhatatlan Albiol-árnyékra, aki később távozott a padról? Emlékszünk „Varane classicójára”? És el tudjuk majd valahogy felejteni, ahogy a kocogó Raphael mögött érkezik Griezmann a harmadik gól alkalmával?
Látta valaki Illarát az utánpótlás válogatottakban és a Sociedad ifjú titánjaként? Ezekben a srácokban mind ott szunnyadt a tehetség, sőt, még az akarat is. Mit szunnyadt, mind meg is mutatták korábban. Viszont a tehetség parazsát ápolni, táplálni kell, nem pedig hagyni kihunyni, vagy egyenesen eloltani azt... Felelős ebben a stáb, a méltatlankodó társak, az egyből fütyülő nézők, az elégedetlen szurkolók, a türelmetlen sajtó egyaránt...
Európa élcsapatai közül talán a Real kezdője van a leginkább kőbe vésve. A „második vonal” játékosai csak pillanatokat kapnak: 3-5 perceket itt, esetleg félidőket egy negyedosztályú kupa ellenféllel szemben ott... Ne adj isten beállhatnak eldőlt meccseken, amikor már mindenki más csak várja a sípszót. Eközben viszont mind a csapat, mind a közönség, mind a szurkolók elvárják tőlük, hogy ifjú koruk ellenére fejlődjenek, a találkozók puszta megtekintésétől rutint szerezzenek, megtartsák kezdeti önbizalmukat, és amikor a sérülések miatt eljön a pillanat, akkor klasszis szinten pótolják a világ közvetlen élvonalába tartozó első sor kieső tagjait. Ha mindez nem sikerül, akkor pedig csattan rajtuk a sajtó és a szurkolók ostora. De nekik legkisebb királyfiként tűrniük kellene csak a megpróbáltatásokat, és népmesei hősökhöz hasonló módon csak erősödniük kéne a próbatételek által.
Hadd világítsam meg másként a dolgot! Képzeljünk el egy évfolyamelső, szuper tehetséges, szívsebésznek készülő hallgatót. Érdemei révén asszisztenssé válhat a világ legjobb orvosa mellett. Mit szólna hozzá a kedves szurkoló, ha szívműtétjére várva közölnék vele: lebetegedett az 567 sikeres műtétet maga mögött tudó professzor, de aggodalomra semmi ok, mert ez a kivételesen tehetséges rezidens ugyan még nem vezetett le operációt, de az elmúlt években már látott 248 beavatkozást, így nem okoz gondot neki majd annak egyedül való elvégzése! Őt választaná, vagy esetleg a nem különösebb érdemekkel végző másik sebésztanoncot, aki ugyanezen évek alatt egy kevésbé neves klinikán ugyan, de mégis elvégzett már saját maga is mondjuk 40 sikeres operációt a számos végignézett mellett...
Azért fájó mindez, mert a Real Madrid rengeteg olyan meccset játszik egy évben, amikor nyugodtan kezdhetne Nacho. Amikor elbírná a csapat Illara bizonytalanságait. Amikor Varane megőrizhette volna az egyre nehezebben felfedezhető, kezdetekkor látott képességeit. És a sort még folytathatnánk... Szerény véleményem szerint a csapat maga fojtja meg tehetséges fiataljait!
A „perememberek” nem bíznak magukban, a társak pedig nem bíznak bennük. Vagy ha nem is személy szerint bennük nem, akkor a győzelemben nem, amikor velük kénytelenek kifutni a Vicente Calderón gyepére. Ez még az űrből is látható volt tegnap! És tegyük a szívünkre a kezünk, olvassuk vissza a kommenteket: a szurkolók többsége sem bízott bennük... A tegnapi kudarcélmény pedig csak még tovább nehezíti helyzetüket.
Ezzel együtt nem mehetünk el szó nélkül a többiek „teljesítménye” mellett sem! Vegyük például az első gólt! Igen, Casillas elejtette... Azonban akár fogja Casillas a lövést, akár jobban eltalálva védhetetlenül veri be Tiago, mindez nem változtat azon az ordenáré nagy hibahalmazon, ami a lövés pillanatáig vezetett. És mindez a védelem és a kapus előtt játszó másik 6 játékos lelkén szárad. Megszokhattuk már, hogy támadóink fittyet hánynak az ellenfél tizenhatosánál is a második hullámban érkezőkre, így talán meg sem kéne lepődnünk azon, hogy a védekezés alkalmával sem tulajdonítanak ennek semmilyen jelentőséget sem. Az egyébiránt nem éppen bombáiról híres Tiago a lövés előtt megigazíthatta a haját, aláírhatta a labdát, kiinthetett a fotósnak, mert ez még mind belefért.
A tizenhatoson. Később Turannak is lett volna alkalma erre, de Griezmann lövést választott, illetve tulajdonképpen az olló is egy hasonló szituációból született. Érdemes nézni, amit Saul megtorpan, kicsit visszalép az ötösre, mialatt 6 fehérmezes neki háttal ezt nem is konstatálja. Sőt, legtöbbjük lekocog az alapvonalra, mintha touchdownt kéne elérni. Egészen hihetetlen képsor, csak erős idegzetűeknek!
A második félidő atomjaira hullott játékának hibáit már szinte felemlegetni is kár, de azért egy jelenet mégis csak szót érdemel: volt egy alkalom, amikor Tiago és még vagy 3 másik Atletico játékos érkezett magányosan az ötösön az egyedül felugró Varane ellenében. A védőink a meccs ezen szakaszában már azt sem tudták, hogy merre járnak, és én már Guzmicsot is örömmel cseréltem volna be, de ez önmagában nem magyarázat arra, hogy Tiago miként kocoghat fel legalább még egy középpályás társával karöltve a középső védőnket támadva. Ők nem Varane és Nacho emberei! Nem a két középső védő feladata felvenni őket... Ezt jó lenne, ha az előrébb szerepet kapók is megértenék.
Nem a padon berozsdásodott védőink hibái fájtak ugyanis igazán tegnap... még csak nem is az, hogy az Atletico nyert, vagy szépen játszott. Benne volt ebben a találkozóban a vereség. Az fájt, hogy ehhez képest a „Special Five” meccsen látottakra majdnem büszke vagyok utólag! Egészen vérlázító volt az, ahogy a srácok magukra hagyták egymást, ahogy feladtak egy városi derbit, ahogy a saját városuk millió lakosát tették ki ki közröhej tárgyának a hétfői munkakezdés alkalmával. Egészen döbbenetes volt, ahogy az Atletico játékosai megnyertek minden párharcot, elértek minden labdát, megelőztek minden fehér mezest. Gyorsabbak voltak lábbal, gyorsabbak voltak fejben, és cefetül akarták ezt a sikert. Az általam suttyóságai ellenére is nagyon kedvelt és becsült Turan szerintem talán minden fizikai kvalitásában elmarad bármely kezdőbe jelölt játékosunktól – a mentálisak már egészen más képet mutatnak. Ehhez képest elöl osztogatott, majd hátul szerelt, és gyakorlatilag tarthatatlan volt nála lényegesen gyorsabb ellenfelei számára... Nem akartam hinni a szememnek, amikor sokadjára láttam azt, hogy labdavesztések után a mieink – néhány kivételtől eltekintve, akik közül most egyedül csak a hibákkal tele, de legalább hatalmas szívvel játszó Danit emelném ki – egyszerűen megállnak. Isco ilyenkor még eszmélt 1-2 másodperc után, és a szeme előtt vörös posztóvá változó csíkos dressz után iramodott, de voltak olyanok, akik meg sem fordultak... Ez fájt igazán!
Kár, hogy nem amerikai focit játszik a csapat, mert akkor könnyebben meg lehetne értetni talán sokakkal az egymásrautaltság mibenlétét. A „Minden héten háború”-ban van egy jelenet, amelyet szívesen levetítenék néhány játékosunknak, elsősorban CR-nek és Bale-nek... Nem, nem Al Pacino híres beszéde, mert az túl prózai, túl elméleti. Annak a mérkőzésnek a képsorairól beszélek, amikor az újonc irányító arcától teljesen megcsömörlött csapat egy mérkőzés erejéig bemutatja, hogy milyen is az, ha ők sem teszik a dolgukat. Ha nem fedezik, ha nem blokkolnak, ha nem csinálnak helyet... Ez sajnos a labdarúgásban nem illusztrálható ennyire érzékletes formában, mert hát miért venné magára a tébláboló támadó, ha a védő nem hajlandó szerelni.
Egy kicsit ki kell térnem Ronaldóra is (de egyáltalán nem akarom őt megtenni bűnbaknak, vagy rá kihegyezni a dolgot), mert tegnap éppen ott folytatta, ahol a piros előtt abbahagyta. Nem vagyok Ronci rajongója, ezt mindenki tudja. Ebben komoly szerepet játszik, hogy kétszer láttam élőben játszani: először hisztis korszaka tetőpontján, még a Debrecen ellen a Népstadionban MU mezben, amikor az agyonnyert párharc ellenére is szükségét érezte a színészkedésnek és a szerencsétlen ellenfél megalázásának... Ez az időszak azért elmúlt, az ifjúság számlájára volt írható. Másodszor Dortmundban, a két évvel ezelőtti csoportmeccsen, amikor éppen rossz volt a kedve... Láthattam azt, hogy miként mozog, mit csinál akkor is, amikor a képernyőn nem állt volna módomban. Szerencsétlen volt a helyzet, mert kifogtam az egyik legrosszabb meccsét. De megmaradt bennem, mert bár játszottam idegbeteg módon én is, vagy rossz passzban, de ennyire kedvetlenül és szív nélkül, a társakat nem tisztelve soha... Nagy csalódás volt. Az elmúlt évben sokat változott, sokat tett azért, hogy megenyhüljön szívem, örömmel láttam passzait, az önzőség elhalványulását. Emellett elismerem góljait és érdemeit, és megtanultam helyén kezelni azt is, hogy ő egy nagy gyerek marad mindig ennek pozitív és negatív hozadékaival egyetemben. Emiatt különösen nagy arculcsapásnak érzem a tegnap látottakat.
Hangsúlyozom: én megértem, hogy ők is emberek, és megértem, hogy a magánélet nem marad a pályán kívül. Megértem, ha rossz formában van, azt is, ha nem tud koncentrálni most. Én sem tudnék a munkahelyemen a helyében. De valószínűleg nem is jelentkeznék, és a főnököm sem kérne fel egy sorsdöntő projekt levezénylésére ebben az állapotban... Emiatt összességében nehezen értem meg azt, hogy miként lehet bármilyen lelkiállapotban így megfeledkezni a többiekről, a rá számító társakról. És ezzel még csak nem is volt egyedül. A BBC-ből tegnap egyedül Benzema ment ki a frontra tudósítani, egyedül ő lépett vissza, és egyedül ő viselkedett úgy, mint egy csapat része. Bale-nek csak 10-20 percre elég lelki muníciója volt ehhez a tevékenységhez. Végtelenül szomorú volt ezt látni, azt meg végképp, hogy a történések tükrében mégsem történt semmilyen változtatás (ja de: a valószínűleg -khm- többek helyett robotolva elfáradó Benzema jött le). És ezzel vissza is kanyarodtunk az érintethetetlenség toposzához...
Ezen a ponton megállnék. Nem szeretnék elkezdeni saját teóriákat gyártani arról, hogy miben hibázott pontosan Carlo. Nem az én tisztem ezt megmondani, és hát nehéz is megítélni anélkül, hogy hallanánk őt edzéseken és az öltözőben. Nem lehet tudni, hogy mit kért ő, és mely szavai haltak el falra hányt borsóként játékosai koponyáiban. Abban biztos vagyok, hogy az alábbi utasítások nem hangzottak el:
- A 16-os előterében érkezőkre nem kell figyelni, nem tud lőni egyik sem! Kényszerítsük rá őket arra, hogy szemből kelljen vállalkozniuk, onnan a legnehezebb!
- Bale, CR, ti kössétek le a védőket, ne gyertek semmiképpen hátra, megoldják a többiek!
- A csatárokat zavarjuk össze azzal, hogy nekik háttal védekezünk minden alkalommal!
- Labdavesztésnél ne forduljatok meg, még a végén úgy jártok, mint szegény Ramos meg Luka. Széttett kezekkel forduljatok Mekka felé, kell az Emirates szerződés legközelebb is!
- Mindenki nyugodjon meg, ez a meccs nem fontos, csak meg ne sérüljön senki más! Csak lassan, szépen, ahogy a csillag megy az égen...
Illene azzal zárni a sorokat, hogy felejtsük el ezt a találkozót gyorsan... Nem teszem. Ne felejtsük el! Pontosabban a srácok ne felejtsék el (kivéve Nachót és Varanét)! A vezetőség se felejtse el! Ha kell, minden héten nézzék meg újra és újra egy edzés helyett, hogy egy életre megjegyezzék: így fehér mezben – de feketében és rózsaszínben sem – SOHA TÖBBET! Illetve lehet, de mindenkinek legfeljebb még egyszer madridi karrierje során, utána nem kell már jönni... Hibázni lehet, rosszul játszani szabad, derbit veszíteni megengedhető, de még egyszer így lötyögni, és a társakat, a klubot és a szurkolókat ennyire semmibe venni nem! A keretnek pedig okkal van több, mint 13-14 tagja. Itt az ideje ezt megmutatni a többi tizenvalahány embernek is, még ha cserébe néha nehezebb is lesz hozni a kötelezőt...
