Élmény alapú írással várunk Titeket! Olvassátok el és írjátok le: Ti hogyan éltétek meg a BL-döntőt?
ZIZOU
A meccs előtti órákban semmiképp nem voltam nyugodt, sőt kifejezetten tartottam a Juventus szervezettségétől. Illetve attól, hogy komoly fenyegetést fog jelenteni a kapunkra az olaszok jobb oldala, ami végül be is igazolódott némiképp, mivel Marcelo nehezen boldogult az első félidő során. Amikor elkészítettem a videós elemzést, megemlítettem, hogy kétféle forgatókönyvet tartok reálisnak. A második igazolódott be, azaz a Monaco elleni mérkőzéshez hasonlóan a Juventus ellenünk is erősen kezdett. Nagy intenzitású letámadás és dominálták a döntő első peridódusát. Bár nem alakítottak ki igazán nagy helyzetet, de folyamatosan ott voltak és nem lehettem nyugodt. Bevallom: féltem attól, hogy meglepetés lesz és számunkra nagyon kedvezőtlenül fog alakulni.
Mivel társaságban néztem az összecsapást, ahol alapvetően két szülinapot ünnepeltünk, ezért nem tudtam 100%-ig koncentrálni a történésekre, de annyit sikerült elkapnom, hogy Hajdu B. megemlíti, hogy a Realnak mindeddig nem volt helyzete. Ekkor arra gondoltam, mennyire remek lenne, ha rögtön az első akcióból gólt érnénk el. Csak kérnem kellett, mert egy pazar kontra végén be is találtunk. Sajnos az egyenlítés is hamar jött, ami miatt még idegesebb lettem. Hogy a francba lehet így elkótyavetyélni az előnyt! Abban reménykedtem, hogy marad az 1-1 és a félidőben rendet tesznek a fejekben, mert haloványak voltunk. Isco is, meg nagyjából mindenki. Akkor még nem realizálódott bennem, hogy taktikát látunk megvalósulni. Pedig ez történt! A második játékrészre egy teljesen kicserélt királyi gárda érkezett. Jóval nagyobb fordulatszámmal pörögtünk, amivel sikerült átvenni a kezdeményezést az olaszoktól. Olyannyira, hogy mikor láttam az olaszokat beszorulni, akkor bennem is kezdett oldódni a görcs. Még nem sikerült újranéznem a finálét, szakmaiabb szempontból sem, de arra emlékszem, hogy a középpályánk brutálisat tolt. Egyszerűen ezzel már nem tudták felvenni a versenyt a torinóiak, sőt talán senkise lenne képes. De mindezzel nem mondok semmi újat. Innentől pedig már mesébe illően alakult a hátralévő idő, két gyors góllal végleg eldöntve a trófea sorsát.
A lehetőségnek a csirája se fordult meg bennem a szezon felénél vagy háromnegyedénél. Egyszerűen képtelennek tartottam, hogy ekkora javulás állhat be és ennyire remek szezont zárhatunk. Azt meg egyenesen képtelennek gondoltam, hogy már most roppantul várjam a felkészülési szezont, hogy újra láthassam kedvenceimet futballozni és ismét belevessem magam az elemezgetésbe. Olyannyira pocséknak tartottam a játékunkat - mármint élvezeti szempontból -, hogy az előzőleg betervezett Bernabéu-s meccsnézést is lefújtam. Örülök, hogy változás állt be, azzal a megjegyzéssel, hogy nem szabad átesni a ló túloldalára, mert bizony nem tudni, hogy mi lett volna, ha Bale nem sérül le és nem állunk át a BBC-ről.
Mindenesetre nagyon örültem a végső sípszó után, nem tudtam feldolgozni, hogy hatalmas történelmi pillanatnak voltunk a részesei, pedig de. Az ünneplésből már csak pillanatképek maradtak. Pl: egészen fura látvány volt, ahogy mindenki beállt pózolni a kupával, de hát ez már csak ilyen. Szóval remek döntő volt, a jobbik csapat nyert, méghozzá fölényesen. Várom az új szezont, a keret alakulását és, hogy mit tervez Zidane. Hala Madrid!
JOSE
Idézet 2016. június 3. napjáról a blog rabszolgatartójától:
„Megérdemeltük.
Az ATMA is megérdemelte volna.
Volt hiba bőven.
A BBC adásszünetet tartott.
Sírtam veled, Dani.
Miattad is sírtam, Danilo.
ZZ megcsinálta, a többit meghagyom a nagyon gondolkodóknak és a mindent és mindenkit lekezelőknek.
Lucas és Marcelo öröme az értékesített tizik után.
Kroost miért?
Csináljunk olyat, mint még senki.
Védjük meg a címet!”
11 mondatban írtam le legfontosabb gondolataimat Milánó után, most pedig a 12. mondatom csupán ennyi:
MEGVÉDTÜK A CÍMET!
Számomra és társaim számára is az egész hét egy egész egység volt. Rengeteg energiát és időt fektettünk a felvezetésbe, igazságtalanságnak éreztem volna, ha ezek után nem az én, nem a MI CSAPATUNK nyer Cardiffban. A Joséba oltott Manócska szól belőlem, mikor azt mondom: mi így tudtunk minden pozitív energiát a Csapat irányába küldeni és bíztunk abban, ennek meg lesz az eredménye.
Nem akartuk a hetet arra fordítani, hogy túltoljuk a „mi nyerünk, csak mi nyerhetünk, ’mi az a juventus? egy rádió?’ irányt, mert szerdára mindenki elhiszi, hogy, hogy esélye sincs az olasz bajnoknak, ami oda vezetett volna, hogy nem akkor vagyunk a „legjobb formában lévő szurkolók”, amikor kell. Inkább foglalkozzatok a LaLi vs PL vitával, próbáljátok megérteni a sportközgazdaságtant, fátyolos szemmel olvassátok Maverick kiváló írását, ugorjatok Benito posztjára, találjatok reményt Zizou anyagában, miszerint ennek az agyondicsért Öreg Hölgynek is vannak gyenge pontjai.
Amikor pedig kell, de csak akkor, kezdjetek el szurkolni, foglalkozni a csapattal, Cardiffal. Szombatra kellett minden koncentráció. Szombaton kellett teljesíteni. Szombatra nem volt szabad elfelejteni, hogy a Juventus egy brutál erős csapat. Ti, mi és a csapat pedig így is tett. A Real Zizou vezetésével a döntőig csak magával foglalkozott és a legjobb Juventusra készült, miközben lökték a konzervválaszokat minden kérdésre. Profi tervezés, elsőrangú kivitelezés.
Épp ez volt a legnagyobb különbség a két csapat között. A Juventus játékosai minden irányból azt hallották, hogy ők az esélyesek. Ráadásul ambivalens módon az is a fejükben volt, hogy a Juventus a döntőket elveszíti, és nem megnyeri. De nem lehet mindig veszíteni és most az egész világ azt mondja, hogy a Juventus az esélyes – szóval akkor „mi, Juve játékosok és szurkolók” már kedden tisztán látjuk: csak mi nyerhetünk.
Ha a napot el is tévesztettem, de hiszem, hogy ők rosszul tervezték meg a döntőig tartó időszakot az utolsó bajnokijuk óta (sőt... Allegri már a Roma után azt nyilatkozta, hogy Cardiffra készülnek vs Zidane: mindig a következő meccsre készülünk).
A Real Madrid (és szurkolói) szombatra lett éles és csak szombatra, míg a Juve (és szurkolói) a döntő előtti napokon is „lejátszotta a döntőt”.
Szombaton nyugodt voltam, Pestig szereztem a blognak három új olvasót (Ha itt vagytok, Miskolcon felszálló madridisták, diszkászon jelezzetek!), Asimovot olvastam és azon gondolkodtam, hogy mi a ’csáért nem tölt be bizonyos hálózatokon a kommentrészleg. Míg a Keletinél vártam Normát, láttam, a Pena meccsnézésére minimum 28 Ronaldo érkezik – mi ez, ha nem minőségi erősítés? A Tüskében megismertem azt a pár remek arcot, akik majd most is kommentelnek, igyekeztem mindenkinek más névvel bemutatkozni, mert… ki tudja, valaki feljelent rabszolgatartásért…
Míg V.I.C. MC-szerepben állt „színpadra”, mi igazán keveset beszélgettünk a meccsről, inkább a jövő évi igazolásokról és Zidane edzői mivoltáról. Jó volt megélni, hogy nem csak írásban jönnek vissza az értelmes gondolatok, de élőszóban is remek beszélgetőpartnerek találtak egymásra.
Amikor láttuk a kezdőt, hatalmas kő esett le a szívünkről – ezúton is bocs a károkért az alattunk lévő sorok madridistáinak! Isco kezd! ISCO KEZD!!! Erre bazmeg Higuaín kezdett – az ő lövése pattant ki Navas acélingéről.
Ránk jött a Juve és talán a 8. perc körül mondtam Normának, Sultánnak, ReAlantosnak, hogy az olasz csapat FÉL. Egy BL-döntőben miért jönnek rögtön a torkunkra az első percekben? Féltek Zebráék, hogy mi találunk be előbb, ezért a meccsre szánt energiakeretük jó 40%-át el is használták az első 15 percben. EREDMÉNY NÉLKÜL. Azonnal eszembe jutott Juhár Tamás meglátása, miszerint a Bayern és a Barca ellen hátrányba kerülés után egy bátrabb Juve egyenlített, de aztán meg is akarták nyerni a meccseket, de kinyílva csak hátrányba tudtak kerülni. Allegri ezt akarta elkerülni és ezért jöttek nekünk. Nem mesteri terv volt ez, csak a múlt szörnyeitől való félelem. Nem akarták harmadszor is megélni, hogy nekik kell rohanni az eredmény után. Juhár Tamásnak ebben is igaza volt: a közelmúlt eseményei bizony ott voltak a fejekben.
A Real semmi meglepőt nem hozott az első részben, de egész meccsen sem. Mi ezt láttuk tőlük egész évben. ZZ nem akar labdabirtoklást nyerni, nem akar tiki-takázni, nem akar mást, csak megnyerni a meccset. Mi, akik ezen a blogon vagyunk, tudtuk, hogy 1-1-ről indul a meccs. A Real mindenkinek beakaszt egyet és mindenkinek engedi, hogy nekünk betegye.
Ezért is írtam kommentben, hogy aki a meccs 3. gólját szerzi, az nyeri a meccset.
Óriási élmény volt minden gólunknál érezni a Tüskében felrobbanó energiát, én Normát és johnglade-t ragadtam nyakon minden alkalommal, hogy ugyan ugráljunk már kicsit.
Amit szar volt megélni az első félidőben, az Casemiro labdaeladása saját térfélen (Marcinak szánta, Dani Alves lett belőle) és a rengeteg, második hullámból eleresztett juvés lövés. A második félidőben már csak Casemiro eszetlen megoldásai maradtak tüskeként bennem (meg sok másban, a reakciók alapján), miszerint szinte mindig hátra adja a két védőnk egyikének azokat a labdákat, amelyeknél akár meg is fordulhatna, és a támadást segíthetné (persze a statisztika szerint Isconak adta legtöbbször a labdát, de azért ez nem azt jelenti, hogy kis spanyolunk mindig a támadóharmadban kapta meg az ugandai tankunktól a labdát).
Az 55. perc körül kérdeztem meg Normától, hogy „mi van a Juventus-szal?”. Én még most sem tudom megérteni, hogy miért ásták be magukat ennyire. Egy proaktív első félidő után reaktív másodikat hoztak. Fizikailag nem lehettek kipukkadva egy félidő után. Ennyire biztosan nem. Minden felszabadításukat legkésőbb a felező környékén megszereztük. Nem volt rendes támadásuk a második félidőben. Nem volt a pályán az olasz bajnok.
Mekkora troll az élet, miközben Casemiro látványos hiányosságai miatt bosszankodtam, ismét ő lett a nyerő emberünk. Mint a Napoli ellen, amikor őt és Kroost követeltük lecserélni a félidőben.
A nepáli (brazil nem lehet ilyen technikával) Tankunk gólja után megnyugodtam, ez innen kézben van. Kész, ennyi. Ronaldo második gólja után viszont Kodex még mindig azt mondta, hogy várjunk még ezzel, sok van hátra. Megjegyeztem ezt magamnak, mert egy dolog, hogy miként értelmezzük a meccs után a látott találkozót, és egy másik, hogy realtime hogyan éljük meg.
Ugyanitt jegyezném meg, hogy a mi kis brancsunk alig-alig foglalkozott a bírókkal (nem vagyunk mi spanyol tengerparti turisztikai országrész), de a felettünk ülőktől szinte minden alkalommal jött a kurvaanyádbazmegbazmegkurvaanyád, ha jogosan-jogtalanul ellenünk-nem nekünk ítélt a spori.
Ez viszont semmi ahhoz képest, amikor bármilyen okból képernyőre került Dani Alves. Az egész csarnok kifejezte véleményét!
A lefújás után még én is őszinte pozitív szavakkal illettem Ronaldót, Andreallal pedig kijelentettük, hogy akkor meg van az Ötödik CR-nek.
Volt egy jelenet, amire ReAlantos a tanúm: kifele menet egy számomra idegen jött oda hozzám, kezet nyújtott, elmondta, hogy mindig olvas minket és remek munkát végzünk. Gyerekek, oldalazva tudtam csak kimenni a kapun, akkorára dagadt a májam! Ez nagyon betalált a szívembe!
Kiérve épp elkezdték fellőni a tűzijátékot, aztán Andras14, Torpapa (és haverja), ReAlantos, Andreal, Norma és én kicsit beszélgettünk… hajnali kettőig. Mivel nem fővárosi vagyok, nem tudom, hogy a Feneketlen-tónál tartottuk meg a konferenciánkat. Jó volt olyan dolgokról beszélgetni, amelyeket a blog közeljövőjében fel tudunk használni. Például szereznünk kell egy írót, akinek van humora.
Végül beadtam a derekam és megengedtem Normának, hogy hajnali háromra felvigyen a lakására, de én nem olyan vagyok, szóval csak négykor fogadtam el a kávét.
Összegezve a dolgokat: titkon bíztam abban, hogy az Élet nem hajít át a palánkon és egy ilyen minőségű posztcunami után nem kell arról írnunk, hogy Buffon miatt nem is fáj annyira az elvesztett döntő. A csapat és Zidane minden elismerést megérdemel, de a kritikákkal jövőre sem maradunk adósok. Máskülönben nem tudnánk összeveszni a kommentszekcióban. A Tüskés élmény egész életem során elkísér, de legkésőbb az őszi EC-ig. Köszönöm V.I.C.-nek a szervezést és segítséget. Jövőre legyünk többen a közös meccsnézésen! (Nem, ezzel nem azt mondom, hogy jövőre is BL-döntő.)
(( DEHOGYNEM!! )) A Real Madrid egyébként is úgy fog triplázni, hogy jövőre is megnyeri a Bajnokok Ligáját.
SULTAN
Így két nappal a döntő után már elég sok elemzés megjelent, mely a finálé legfontosabb mozzanatait taglalja. Van azonban egy vonatkozás, mely végigkísérte az egész szezonunkat, s mely jobbára egy ember nevéhez fűződik. 2016 legfontosabb igazolása ugyanis nem egy játékos volt, hanem Antonio Pintus, az erőnléti edző.
Hogy most a Juventus elleni döntő után róla beszélünk, annak további kapcsolódási pontját jelenti a tény, hogy Pintus olasz, ráadásul Torinóban született 1962-ben. Zidane a Juvéban dolgozott vele együtt ’96 és ’98 között. Az itáliai erőnléti szakember korábban olyan gárdák mellett dolgozott, mint a Marseille, Monaco, Udinese, West Ham, Chelsea, Sunderland és az orosz válogatott.
Amikor Zidane 2016 kora nyarán közölte Perezzel, hogy neki Pintus kell, emberünk pont egy hároméves szerződést írt alá a Lyonnal. Persze Perez nem lenne Perez, ha ez bármilyen problémát jelentett volna. Amikor a pletykák megjelentek Pintus Madridba igazolásáról, Jean-Michel Aulas, a Lyon elnöke még nyilatkozott, hogy valóban megkereste őt Perez, az erőnléti edző ügyében, de a spanyol elnök bizonyára nem tudja, hogy az olasz szakember 3 évre már aláírt a Ligue 1 klubhoz.
Perez erre azt válaszolta, hogy ha Pintus nem szeretne Madridba igazolni, akkor a dolog tárgytalan. 3 nap múlva jelentek meg az első képek, melyeken a Real kanadai edzőtáborában, Montreálban Pintus instrukciókat ad Ronaldónak, Bale-nek és James Rodrigueznek. Szidjuk Perezt ha kell, ha nem, de az ilyenekért szeretjük. Aki kell, azt megszerzi. Nem tudom mennyibe került, de minden euró centjét megérte!
Egy évvel korábban volt egy jelentőségteljes megbeszélés Florentino Perez és jó barátja Jesus Olmo, a Sanitas orvosi csapat vezetője között, ahol a játékosokat Sergio Ramos képviselte, és egyetlen téma volt, az irgalmatlanul sok izomsérülés. Olmo átszervezte a Sanitas Reallal kapcsolatos programját, de 2016 nyarára, azaz egy évvel később sem változott semmi. Ramos a játékosok nevében ismét elégedetlenségének adott hangot, de ez nem a Bayern, ahol Guardiola kirúgatta a komplett orvosi stábot, kicsit sikerült tovább gondolni a sportolók mindennapjait, és Zidane-nal egyeztetve született meg a döntés az erőnléti stáb lecseréléséről. Pintus elég sok klubbal dolgozott együtt, s most úgy tűnik, a Real Madriddal nagyon egymásra találtak.
Tény, hogy Zidane edzői felfogása a játékosok forgatásáról bizonyára ugyanúgy része volt annak, hogy a szezon hajrájára sikerült a formát kicsúcsosítani, mint Pintus mester edzésprogramja, de tény, hogy 2017-ben nem volt olyan ellenfelünk, amely fizikálisan felül tudott volna múlni bennünket. Sőt, rendre ennek az ellenkezője volt tapasztalható. A mérkőzéseken nem ritkán láthattuk azt a forgatókönyvet, hogy a Madrid felőrli az ellenfelét, és a mérkőzések második félidejében, akár az utolsó 10 percben döntő fontosságú gólokat szerez. Lehet menni szívből, akaratból a meccs végéig, de ha fizikailag készen vannak az izmok, az a passz nem lesz pontos, a beadás nem ütemben érkezik. Ha nincs több ATP, ha nincs energia, fejben sem lehet ott a játékos.
Srácok, hány olyan jelenetre emlékeztek az idén, hogy valamelyik Real játékos lábát a görcs húzza és az egyik társ igyekszik segíteni visszafeszíteni? Lehet, hogy elvisz már a hév, és megcsal az emlékezetem, de én egyetlen ilyet sem tudok felidézni! Úgyhogy túl sok biztos nem volt. Ha szeretnétek még többet olvasni Pintusról, itt van Zizou cikke tavalyról!
Azt gondolom, a BL döntő vonatkozásában Allegri is pontosan tudta, hogy nem szabad a döntést a végére hagyni, és arra ösztökélte csapatát, hogy az első félidőben előnyt szerezzen. A Real állta a rohamokat, Keylor Navas is kivédte hatalmas bravúrral azt az egy lövést, ami nem mehetett be, és onnantól a taktikailag is nagyon jól felkészített Juve, már csak várta a végét, mert elég sokszor elmondta nekik Allegri, hogy kell a vezetés, mert ez ellen a Real ellen a végén nem lesz esély. Mintha ez a mantra is az olaszok végzete lett volna, a második játékrészben már nem maradt hitük. Már csak túl akartak lenni az egészen, meg akarták úszni, el akartak jutni a büntetőkig. Igazából egy csapat maradt a pályán. Egy kegyetlen csapat, mely megérkezett a mérkőzés azon szakaszába, amikor maga alá gyűri a fizikailag már fáradtabb ellenfelét. A Real olyat tud a labdával, amit csak nagyon kevés gárda. Nálunk olyan passzgépek vannak, mint Kroos, Modric, vagy Isco. Az ellenfél Kántor kutyával is nyomozhatja a labdát, akkor sem éri utol. A többi már történelem. Szó szerint.
Ez a szezon a Real további évei szempontjából is egy nagyon fontos fordulópont lehet. A keret nem tud úgy módosulni, hogy érdemben gyengüljön. 2-3 valószínű távozónk van, James, Morata és Pepe neve merül fel a legtöbbször.
Theo jön (és jó eséllyel még egy védő), s ha elmegy James és Morata, biztosan érkezni fog Dybala, vagy Mbappe, esetleg Hazard. Nem leszünk gyengébbek egyikkel sem. Az erőnlétért továbbra is Pintus felel majd, és egyre többen mondjuk, hogy mintha Zidane is tudná, hogy mit csinál. :-) Hogy a tavalyi megnyert BL után is sikerült éhesen tartani ezt a gárdát, az elképesztő nagy fegyvertény. Ez egyértelműen Zidane érdeme. Plusz ne feledjük, hogy sikerült Ronaldo helyét is megtalálni, sikerült őt Zidane-nak meggyőzni arról, hogy az idő előre haladtával változnia kell. És úgy tud változni, hogy a középpontban marad, hogy ő a sztár, hogy övé a legtöbb fontos gól, hogy ő marad a csapat sztárja. Zidane knows.
Lehet készülni a Barca és a MU ellen a szuperkupákra! Kellenek a trófeák… Az elvárások nagyok.
NORMA
Különösebb elvárások nélkül vártam a szombati döntőt. Mégis hogyan lehetne elvárni egy történelmi tettet bárkitől is? Még ha az a bárki a Real Madrid is. Ez a Juventus nagyon egyben van. Tipikus olasz csapat, aki ellen senki nem mehet biztosra. Az EB-n szereplő Conte olasz válogatottja jut eszembe, amikor számomra teljesen ismeretlen emberekből, egy majdnem tökéletesen működő csapatot gyúrt össze. Most ugyan ismert játékosokból, de posztjukon kívül játszó klasszisokkal érte el mindezt Allegri. Követve a Juventus BL meccseit és eredményeit, tudható volt, hogy ez egy szoros mérkőzés lesz. (Zidane monda vala: lol)
Engem az izgalom jóval a kezdő sípszó után ragadott el, amikor felfogtam, hogy 4 év alatt harmadjára jásztunk BL-döntőt. Akkor tudatosult bennem, hogy nem azt lehet elvárni, hogy ez a csapat történelmet írjon, hanem azt, hogy a mai döntőt megnyerje. A többi engem nem érdekel, az csupán a ráadás, a szenzáció, amit könnyen el lehet adni. Engem viszont a mérkőzés érdekel. Az érdekelt, hogy kerekedjünk felül ezen a Juventuszon. Hiába találtam meg volna a pozitívumokat a zebrák győzelmében, nem egy elvesztett döntő után szerettem volna azt megkeresni. Még csak vígaszdíjnak is kevés lett volna a tudat, hogy Gigi és Higuaín BL győztesnek mondhatta volna magát.
A mérkőzés tipikus idei, Zidane faszmák forgatókönyvvel rendelkezett. Hosszasan lehetne azon gondolkodni és vitatkozni, hogyan lehet egy a kezdetekben teljesen ad hoc jellegű játékból tendenciózus. Nehéz megmondani az okait, a tudatosság mértékeit, de egy biztos, ebben Zidane kikúrt nagy szerepet játszott. Viszonylag hamar megszereztük a vezetést: nem számítottam rá. Ekkor kicsit motoszkált bennem a gondolat – lehet-e az, hogy ez a Real Madrid lehozz egy mérkőzést úgy 1 góllal, hogy azt a 20. percben szerezte? Amikor egyértelmű az, hogy ha nem szerez még minimum 1 gólt, akkor nyerni semmiképpen nem fog. A másik felem meg ennek ellenkező gondolatokat ébresztett – A Juve ellen 2 gólt egy mérkőzésen? Ugyan már.
A vezetés nem tartott ki sokáig és sokként ért minket – legalább is engem. De úgy éreztem, hogy a srácokat is a pályán és a lelátón körülöttem lévőket is. Joséra rápillantottam, aki kezébe temetve fejét követte a mérkőzést. Éreztük a bajt. Mondtam is valakinek a 37. perc környékén, hogy fújják már le az első félidőt, vagy kotorjunk be egy gólt, mert ez a Juve megérezte megilletettségünket. Igyekezett megragadni a lehetőségét, mert tudta, hogy a lefújás után egy másik mérkőzés következik.
Kibírtuk, fújhattunk egyet. Én ekkor könnyebbültem meg, nem igazán gondolkoztam, hogy mi lesz és mi fog következni, csupán arra tudtam gondolni, hogy kihúztuk. Rettentően kellett nekünk a szünet. Kellett az, hogy Zidane rendbe tegye a fejeket még egyszer utoljára a szezonban, úgy ahogy egész szezonban tette. Azt kellett csinálnia, amiben ő a legjobb és a legtöbbet tudja adni a csapatnak. Le kellett hűteni a fejeket és nyugalomra inteni mindenkit.
A második félidő úgy volt abszurd ahogy volt. Az egy dolog, hogy a Juve visszább vett, ez törvényszerű volt, ahogy az is, hogy a merengués határozottan, győzelemre törekedően fog a pályára lépni. Viszont pillanatokon belül olyan fölény keletkezett a pályán, amit nem akartam elhinni. Kérdően néztem a körülöttem lévőkre, hogy mégis most mi történt a Juventusszal. Nem a „visszaállás” volt a probléma, nem is a mértéke, mert az ugyebár relatív. Az lepett meg, hogy nem akartak (de, nyilván akartak volna) és nem is tudtak változtatni. A Real vérszemet kapott és eldöntötte a mérkőzést. Határozottan, gyorsan és megsemmisítően.
Mondok egy meglepőt. Leszarom a címvédést, számomra nem az jelentette a szenzációt. Nálam a show-t Asensio vitte el. Becserélésénél annyit mondtam a körülöttem ülők valamelyikének, hogy a sormintába illően, lőjön egy gólt az első BL-döntőjében, ahogy ezt tette az első Szuper kupa mérkőzésén, az első La Liga mérkőzésén, az első Király kupa mérkőzésén és az első Bajnokok Ligája mérkőzésén. Ő a következő Raúlunk, nem Isco, ahogy azt egy tegnapi újságcikkben olvasni lehetett. (jó nagy hülyeség is volt, már elnézést) Tessék nem elkótyavetyélni!
Ha tetszett a poszt, osszátok tovább és gyűjtsük magunkhoz a madridistákat! Kommentelni is szabad…
