Egy ideje tervezem, hogy kilátogatok egy madridi mérkőzésre, de a tegnapi, Real Madrid-Sporting Gijón a helyszínen se lehetett sokkal élvezetesebb, mint számunkra a tv előtt. Mindez persze nem meglepő, hiszen a Real már egy jó ideje nem játszik látványos futballt, sőt az sem lesz újdonság, hogy a labdarúgás fejlődése során a látvány, a közönség szórakoztatása háttérbe szorult. A taktika és az eredményorientáltság előtt meghajolt a szép foci. Továbbmegyek, nézzük meg a Real meccseit, minimum a fele élvezhetetlen vagy legalábbis nagyon minimális szórakozást nyújt. Nem volt kivétel ez alól a tegnapi találkozó sem. Ha nem lett volna CR szép fejes gólja, Ramos ollózása, Kovacic játéka vagy a végtelenül idegesítő és dühítő Real performansz, akkor nagyon simán aludtam volna be. 

Másik kritikus pontnak azt tartottam, hogy nem vittük be a kegyelemdöfést. A két gólos vezetés birtokában érezhető volt, hogy nem megnyugtató az előny. Az ellenfél el-el jut a kapunkig, veszélyeztetett néhány alkalommal, így nem lett volna túl merész kijelentés már ezen a ponton, hogy bizony a 90 perc során egy alkalommal be fog találni a Sporting. Ezek alapján logikus lett volna, ha CR vezetésével tovább nyomjuk és nem állunk meg míg meg nem születik az a 3. gól. Nagyon kellett volna a 3. találat, mivel az elejét vette volna az ellenfél egyre bátrabb támadójátékának. De nem ez történt, évek óta nem tudunk túllépni ezen a hibán. Pedig nem egy alkalommal szívtuk meg az ilyen jellegű meccseket. Ment tovább a lagymatag passzolgatás, miközben az ellen sorra jutott el a kapunkig. Ilyenkor a csapatnak saját magától kéne lereagálnia és tempót váltania. Sajnos ehelyett a Sporting Gijón talált be. Carlos Camona szépítő gólja révén 2-1-re módosult az állás. Ezután Cristiano Ronaldónak és Lucasnak volt 1-1 nagyobb helyzete, de az állás nem módosult. Zárult az első játékrész. 

A második félidő biztatóan indult, mivel eggyel magasabb fokozatban jött ki a true habfehér gárda. Ugyan ez se tartott sokáig. Olyan rövid életű volt, mint a franciák Maginot-vonal védelmi terve. A játék 5-10 perccel később ismét visszasüllyedt az alap szintre. Miközben az Gijón egyre élénkebben próbálkozott tovább javítani az eredményen. Ennek ellenére akadt 1-2 Real helyzet is, az 58. percben közel volt a gólszerzés. Benzema tudott egészen közelről kapura fejelni, de középre ment, így Mariano hárítani tudott. Természetesen a szünet alatt nem lehetett mindent korrigálni, ezért sokszor játék közben, a szakadó esőben kellett újabb instrukciókat átadni:

A 72. percig csorgott tovább a mérkőzés, amikor végre cseréhez érkeztünk el. Ramost váltotta Marcelo, Jamest pedig Marco Asensio. A kettős cserét biztató jelként felfogva jobb hangulatba kerültem, mert bőven ráfért a csapatra némi vérfrissítés. Azonban hamar lehervadt ez a mosoly is, mivel a meccs képe nem változott és az ellenfél játékában a további gól is benne volt, ezért megnyugodni se lehetett. Sőt a 77. percben nagy káromkodás lehetett a legtöbb madridistánál, mert a Real asszisztált a Gijón támadásához, mindaddig míg Nacho le nem rántotta Alejandro Hernandezt. Igen, el akart esni, de Nacho nagy hibát vétett. Tizi következett. Amihez Puje Cop állt oda, de szerencsére az óriási lehetőséggel szembesülve, nem tudott kellő mértékben lenyugodni, higgadt maradni. A lövése mellément. Nagyot lehetett sóhajtani. Nem kis para lett volna 12 perccel a vége előtt döntetlenre állni. Ugyanakkor a csapat nem igazán érezte át a történtek súlyát, vagy nem tudott megfelelően reagálni rá, mert a játék képe megint ugyanaz maradt. Ismét nem pörögtünk fel, nem váltottunk ritmust, nem szögeztük kapujához az ellent, amíg meg nem törnek. Maradt a lagymatag passzolgatás. Miért csak akkor tudunk igazán játszani, amikor beüt a krach? Miért kell megvárni míg pánikolva kell rohamozni az ellenfél kapuját? 

Isco is beállt a végére Kovacic helyére. A kisebb helyzeteket eltekintve nem adódott további lehetőség, illetve CR-nek még adódott egy ziccere, de gyengére sikeredett. A meccs szerencsésen végződött, hisz nem változott az állás. Ronaldo duplájával három pont a zsebben és ez a lényeg! Viszont egészen kínos volt átélni az utolsó percek történéseit, amikor a bajnoki éllovas hazai pályán arra kényszerül, hogy az egyik kiesőjelölt ellen időt húzzon, hogy nehogy kiegyenlítsenek még a végén. Komolytalan volt. A Fortuna ezúttal mellettünk állt. 

A végére érve érdemes még egy dolgot figyelmetekbe ajánlani. Kénytelen vagyok kiemelni a Sporting gólja előtti szituációt, mert nagyon sokat elárul.

Egy sima passzolgatás közepette: Modricnál a labda és megtörik a lendület, mivel meg kell állnia 1-2 pillanatra, hogy találjon valakit, akinek eljuttathatja a játékszert. Valljuk be nincs könnyű helyzetben, hiszen csakis oldalra vagy hátra van lehetősége passzolni - ahogy a nyilak is mutatják. Előre rizikós átadás révén lehet társat találni. Azalatt míg körbenéz máris még rosszabb helyzetbe kerül: 

Lucas hiába próbál közelebb helyezkedni Modricshoz, ekkor már két ellenfél támadja le, miközben a harmadik az éppen meginduló Danilo passzsávját akarja lezárni. (Sajnos a felirat kitakarja a brazil védőt) Ugyan még ott lenne Pepe, aki mögötte helyezkedik, de szerintem nem veszi észre, ezért kockázatos passz marad az egyetlen opció. Ezt az ellenfél játékosa lefüleli, és már indul is kontra, aminek a végén születik meg a szépítő találat. Megint az történt, hogy középen teljesen üres a pálya, nagyon kevés a jó passzlehetőség. Mindez azért olyan fontos, mert a Barcelona ellen saját térfélen labdát veszíteni végzetesnek bizonyulhat. 

Szóval túl vagyunk egy felejthető meccsen, aminél sokkal, de sokkal többet tud ez gárda. Nem ártana, ha Zidane nem csak a fontos összecsapásokra tudná összekapni a csapatot, hanem örömteli lenne, ha az ilyen kaliberű ellenfelekkel szemben is élvezhető találkozót alkotna a Real Madrid. Jön egy kupameccs, majd pedig az El Clasico. Hala Madrid!