Reggel van. Korán. Leülök a gép elé az irodában, ahogy szoktam. Álmos szemeim lomhán böngészik végig a szokásos oldalakat: Gmail, FB, Foreign Policy, Science Daily, stb. Végül jön – az év ezen szakaszában magam sem tudom miért, de a szokásoktól nehezen szabadul az ember – a Marca angol oldala. Hirtelen felébredek, a szemem elkerekedik, a szívem hevesebben ver: a Real Madrid eladja Xabi Alonsot... Derült égből villámcsapás. Előbb leforrázva érzem magam, majd mintha hidegzuhany ért volna. A Szőr búcsúzik, és bennem egy kis darab megint meghal a régi lelkesedésből.


/2:38-től sírni ér/

Mikor tavasszal legépeltem az őt méltató sorokat, még nem tudtam, hogy gyakorlatilag a búcsúposztját írom. Nem is tudhattam, hiszen semmi nem utalt erre. Persze, tudom, ha csak a képességeit nézzük, megkopott sebességét, a helyére pályázó játékosokat a keretben és szerte a világban, akkor be kell látnom: nem igazán fér már be feltétlenül a kezdőcsapatba. Ha a Football Manager képernyője előtt ülnék, akkor a számokat böngészve alighanem arra a következtetésre jutnék, hogy ezt a játékost ennyi pénzért el kell engednem, hülye lennék nem felmarkolni a pénzt és átengedni helyét a posztján bevethető tehetségeknek. Mit tehetségeknek, fiatalabb klasszisoknak. Rákattintanék a 'Sell' ikonra, és egy kis színes pont eltűnne a keretből. Ennyi az egész...

… és egy hideg, racionális, gépekből álló világban ennyi lenne ez a valóságban is. Xabi Alonso azonban nem csak egy fénykép, nem csak egy színes pont a zöld téglalapon, nem csak egy 'Long Balls – 19' képességű robot, hanem egy hús-vér ember a csapatban, aki sokkal többet jelent annál, mint a pályára letett teljesítménye.

Nehéz ezt megítélni 2000 km-ről, hiszen élőben játszani csak egyszer láttam a Szőrt, de meggyőződésem, hogy ő az a játékos, akit akkor is a csapatomban szeretnék tudni, ha már nem számíthatok rá kezdőként. Akinek a jelenléte megváltoztatja a csapat légkörét, akire a fiatalok felnézhetnek, akitől tanulhatnak, akihez igazodhatnak a pályán... és akire mindig rámutathatok, ha valakinek a viselkedésében kivetni valót találok: „Szedd már össze magad fejben édes fiam, vegyél már példát Alonsoról!”.



Alonso az egyik utolsó mohikán: az egyik utolsó nagy öreg, akik számára a futball elsődlegesen még arról szólt, hogy kimegy a pályára és játszik. Aki nem foglalkozik a körítéssel, és nem hagyja, hogy elnyelje a sportágat körülvevő külsőségek posványa. Emiatt távozásával megint egy kicsit kevesebbek lettünk, megint megjelenik egy olyan űr, amit a mai világban már nagyon nehéz lesz bárkinek is betöltenie... Xabi legendás arcszőrzetével érdemelte ki a Szőr becenevet, de jár neki az angolos írásmód is: Sir Xabi Alonso egy igazi lovag volt a zöld gyepek jelentette harcmezőkön.

Ürességet érzek... „De tulajdonképpen jól van ez így!'” - nyilall belém a gondolat. Jól van ez így, mert ha elfelejtjük a tavalyi év utolsó meccseit és az idei találkozókat – miért is emlékeznénk rájuk évek múltán –, akkor mi marad meg számunkra utolsó emlékként róla? A BL utolsó mérkőzései! Micsoda megkoronázása ez az itt töltött éveknek! Az „öltönyös futás” az abban felszínre törő érzelmekkel számomra a BL-döntő legemlékezetesebb momentuma volt, mely sokat elmondott Xabiról. A Bayern ellen pedig élete egyik legjobb teljesítményét nyújtotta, mintha tudta volna már akkor: ez az ő pillanata, ez lesz az ő öröksége habfehér mezben... Nem tudnék olyat írni ezekben a meghatott pillanatokban sem, amely jobban összefoglalná, hogy mit is gondolok róla, mint az akkor képernyőre vetett sorok, így azokkal szeretném megidézni ama csodálatos 90 percet, Xabi 90 percét:

A mezőnyjátékosok közül a végére hagytam Xabi Alonsot. Modric, Pepe, Konci mind lehetne a meccs embere, de nálam Xabi az! Ez a győzelem nem jöhetett volna létre, ha nincs Xabi! Ha nem írtam volna posztot róla pénteken, akkor most azonnal hozzálátnék, mert még a kupadöntőnél is jobban érezhető volt, hogy mit is jelent ő. Az első félidőben, mikor jócskán törte a csapat hátát a kapu, Xabi óriási vezér volt. Érdemes volt külön figyelni, ahogy mindenki figyel a labdára, a saját emberére, minden játékos maximálisan összpontosít saját feladatára, Xabi pedig figyel mindenkiére. Feje megállás nélkül járt, radarként pásztázta a pályát. Fáradhatatlanul beszélt a többiekhez, mutatta az irányokat, segítette a társakat. Ha nem ér hozzá a labdához egész meccsen emellett, már akkor feledhetetlen lett volna a teljesítménye. De ezen a találkozón nem érte be ennyivel…

A nála vagy kétszer gyorsabb Robbent valósággal az őrületbe kergette: háromszor kaparintotta meg a labdát úgy a hollandtól, hogy ahhoz még csak be sem csúszott. Emellett egyszer végtelen okosan jó ütemben támasztotta meg lövés közben, egyszer pedig ziccerben blokkolta kísérletét. A Szőr tegnapi teljesítménye oktatófilmekbe illő volt. Fogunk még bosszankodni a játéka miatt, lesz még majd lassabb és soha nem lesz már 20 éves. De akárhogy is alakul, Xabi Alonso ezen a két találkozón még egyszer megrázta magát, összeszedte minden erejét, és letett egy olyan produkciót az asztalra, amire majd 30 év múltán is elégedetten tekinthet vissza, ami méltó módon állít emléket egész karrierjének. Amit akkor is emlegetni fogunk, amikor éppen elbúcsúztatja a gárda… Ha lesz egy fiam, aki 15 év múlva majd sportolásra adja a fejét, akkor sajnálni fogom, hogy már nem állíthatom elé példaképül azt a Xabit, aki ebben a kicsit értékevesztett, modelleket és tiniket hajszoló, sportkocsikat törő, tükör előtt flancoló, tetovált közegben úgy tudott nagy játékos lenni, hogy közben megmaradt egyszerű, normális életet élő, hétköznapi embernek…

Xabi Alonso nem játszik többet habfehér mezben. Nem tudhatjuk, hogy mi játszott közre a döntésben. Talán úgy érezte, megcselekedte, amit megkövetelt a Bernabeu, ideje átadni a helyét Krooséknak. Talán úgy gondolta, hogy a tizedik elhódításával megkoronázta itteni karrierjét, és szeretné, ha ennek kapcsán emlékeznének rá, ha a csapatra visszagondolva erre emlékezhet majd ő is, nem pedig csereként játszott, hibákkal tarkított 15 percekre, melyek elhomályosítanák a korábbi dicső időket. Talán a családja miatt választott új országot, vagy szeretett volna még egy kihívást, esetleg üzleti döntés született. A lényegen ez mit sem változtat: Xabi Alonso nem játszik többet habfehér mezben.

Az évek során lassan jutottam el oda, hogy ma már nyugodtan le merem írni: ha profi focistává változhatnék, akkor Xabi Alonso szeretnék lenni. Vagy legalább valaki, aki egyszer a gyepen kezet nyújthat az öregnek, és felsegítheti, megköszönve, hogy helyette tisztázott. Szeretnék leülni még egyszer úgy a képernyő elé, hogy csak őt nézem, mert tudom, hogy ez az utolsó meccse, amikor búcsút int az őt éltető madridi közönségnek. Ez azonban nem történt meg, és már nem is fog. De tulajdonképpen ez is jól van így... Távozása is éppen olyan, mint egész lénye és karrierje: csöndes, elegáns, a rivaldafényt kerülő. Nem volt ünneplés a Bernabeuban, nem szegeződött rá minden tekintet, nem voltak könnycseppek, nem volt üzengetés a sajtóban, nem voltak találgatások, hónapokon át burjánzó, végtelen átigazolási sagak. Xabi egyszer csak a vállára csapta a Lisszabonban összeizzadt híres öltönyt, átölelte gyermekeit, még egyszer visszanézett a madridi terminál kapujából, elmosolyodott, és távozott... Mindent köszönünk!