Messziről indulunk, de szombatra egész közel érünk Cardiffhoz! Ma arról olvashattok két kiváló szerzőnktől, hogy miként változott az utóbbi évek európai kupasorozatának megítélése a La Liga és Premier League csapatinak szemszögéből. Mert fontos tisztázni már itt, az elején: egy dolog, hogy mi, fociszurkolók hogyan gondolkodunk (szerintünk mit kellene tenni a csapatoknak ilyen helyzetben) és egy másik, hogy a klubok milyen javakat akarnak elérni (anyagi, sportszakmai, morális) szezonról szezonra. A két liga nem véletlen választás. Az angol első osztály pénzügyi szempontból magasan a legerősebb, de sokan nem értik (még) ennek a jelentését, a spanyol pedig az utóbbi években sorra szállítja az európai kupák győzteseit. Illetve az EL-ben szállította, hiszen ott idén épp az MU lett a győztes. A német bajnokság ezen a területen egyet jelent a Bőrgatyával (a BVB 20 évente döntőzik), az olasz bajnokság pedig szombati ellenfelünk kiváló táptalaja, de a Juventuson kívül nincs olyan csapata, amely a két nemzetközi sorozat végső győzelmére esélyes lenne - ennek az okait is érdemes lenne boncolgatni, de jelen poszt erre nem tér ki.
Két vendégszerzőnk valószínűleg a saját bajnokságát legjobban ismerő blogger jelenleg - nem is tartalak fel Titeket, beengedlek hozzájuk!
Mc_deere (Britannia blog): Premier League és Európa
Mióta a Bajnokcsapatok Európa Kupájából valódi Bajnokok Ligája lett, azaz nem csupán országonként egy csapat vehet részt a küzdelmekben, az angol csapatok teljesítménye a sorozatban sokáig tendenciózusan lett egyre jobb és jobb. 1997-től egészen 2013-ig minden évben bejutott legalább egy angol a legjobb nyolc közé, a csúcson pedig akadt(ak) olyan szezon(ok) is, amikor a négy elődöntős csapatból három érkezett a Premier League-ből. A habzsi-dőzsi 2013-ig tartott, akkor hirtelenjében a BL legjobb nyolc mezőnyéből is elfogytak az angolok, és bár felvillanásokra azóta hébe-hóba futotta, 2015 tavaszán megint nem maradt szigetországi hírmondó a legrangosabb európai kupasorozat negyeddöntőjében. Idén és tavaly ez a csúfság már nem esett meg, de aligha elégít ki bárkit, is, hogy évente egyetlen olyan angol csapat akad, amely képes legalább a nyolcaddöntőt túlélni a nagyok igazi homokozójának számító BL-ben.
A határvonal nem véletlen. 2013 óta a Premier League gazdasági erőfölénye szintet lépett, és bár a liga korábban sem számított épp szegényháznak a riválisokhoz képest, az elmúlt négy évben olyan forráskoncentráció ment végbe az angol bajnokságban, amely alapvetően hatott ki a liga nemzetközi versenyképességére. De nézzük sorjában.
A liga közvetítési jogai – belföldön -, már 2001-ben is több mint 1 milliárd font feletti áron keltek el – ez volt az első hatalmas gazdasági bumm a szigeten. A következő szerződés 2004-ben ehhez képest nem hozott lényegi változást, sőt, még mérséklődött is valamelyest az ár (1,2 milliárd fontról 1 millárdra), majd 2007-ben sem történt földcsuszamlásszerű robbanás, 1,7 milliárd fontért keltek el a TV-s közvetítések hazai jogai. 2010-ben viszont már kinyílt a vevők pénztárcája: hirtelen csaknem duplájára nőtt a termék ára a piacon, és a csapatok már összesen 3 milliárd fonton osztozkodhattak. A plusz forrás ráadásul – a liga szabályainak megfelelően – szinte egyenlő mértékben oszlott meg a csapatok között. Ebből két dolog következett:
a) a pluszpénz villámgyorsan inflálódni kezdett, azaz a csapatok egymásra licitálva kezdtek el játékosok után kajtatni, ami azt eredményezte, hogy sokkal több pénzért ugyan, de nem sokkal jobb játékosok érkeztek a szigetre (sokkal jobb fizetésért),
b) az alsóházi csapatok is bekúsztak a kontinens 40 leggazdagabb klubja közé, azaz olyan minőségű játékosokat csábíthattak el, amelyekre korábban gondolni sem mertek volna.
Ha nem lett volna elég ilyen egy hirtelen és gyökeres változás, 2016-ban jött a következő - ebben az évben már 5,1 milliárd fontot szurkolt le a közvetítési jogokért két angol TV-társaság. Hogy értsük, mi zajlott le, álljon itt még egyszer: hat év alatt pontosan megháromszorozódott a bajnokságban szereplő csapatok TV-s bevétele. Úgy, hogy már a kiindulási pont is jóval magasabb volt, mint amiről a riválisok ma álmodni mernek.
A Premier League gazdaságilag teljesen különálló, egyetlen másik topligához sem hasonlítható entitássá vált, ahol egészen másfajta törvények uralkodnak, mint az a kontinensen megszokott.
Ma a bajnokságban 283 aktív, és ennél sokkal több egykori válogatott játékos játszik. Egy átlagos PL-játékosnak 36 válogatottsága van, és még a legkevesebb nemzetközi szintű focistával bíró Bournemouth keretében is akad 6 válogatott játékos – miközben a ligaátlag 12. Oké, talán nem tökéletes a mérőszám, de ebből is látszik, a szigetországi csapatok olyan minőséget képesek a szigetre vinni, ráadásul teljes ligaszinten, amelyre egyetlen másik top bajnokság sem képes. Következésképp a versengés is olyan éles, mint másutt sehol.
Könnyű belátni, hogy adott feltételek mellett a források bővülése a nemzetközi versenyképesség rovására ment. Ennek természetesen nem egyetlen oka a fent részletesen ismertetett forrásbővülés, ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy elsődleges katalizátora. 2013 óta az angolok csak keresik önmagukat a BL-ben, miközben éppen ettől az évszámtól kezdődően megháromszorozódott a ligába áramló TV-s pénz mennyisége. Véletlen? Aligha.
A nemzetközi bukdácsolásnak persze akadnak egyéb okai is, ezeket igyekszem lentebb összegyűjteni, az általam felállított – természetesen szubjektív – fontossági sorrendben, és minden valószínűség szerint a teljesség igénye nélkül:
- Szakmai munka. Angliában kétségkívül elmaradt az a taktikai forradalom, ami Németországban és Spanyolországban az elmúlt tíz évben lezajlott. A világfutball gyorsuló átalakulásának Anglia nem innovátora, csak kései követője, amelynek a hagyományos konzervativizmus mellett minden bizonnyal a forrásbőség is okozója: mivel a szigetország csapatai szinte bármelyik játékosra kivethetik a hálójukat, nem sok természetes ösztönzőjük marad a taktikai útkeresésre. Ráadásul mivel a plusz pénzből mindenki szinte egyenlő mértékben részesül, a verseny kiélezettsége garantálja, hogy a források el is legyenek költve a transzferpiacon - egyik angol csapat sem vállalhatja racionálisan annak a kockázatát, hogy miközben riválisa kiköltekezik, ő csendben ül a babérjain, majd adott esetben végül kiesik, és eltűnik a húsos fazék közeléből. Ezen a ponton ér össze a szakmai nihil és a forrásbőség okozta infláció.
- Versenynaptár. Mivel a Premier League nem az egyes tagjai, hanem önmaga, mint liga versenyképességét, eladhatóságát, értékét igyekszik maximalizálni (és ennek a szemléletnek köszönheti, hogy most öt-hatszorosan magasabb áron értékesíti televíziós csomagját, mint a riválisok), magasról ejt arra, hogy versenynaptárát a nemzetközi kupaszereplők igényeihez igazítsa. Miközben Németországban, Spanyolországban és Olaszországban nem ritka, sőt, teljesen megszokott, hogy a nemzetközi kupában még versenyben lévő csapatokat pénteki, vagy vasárnap esti meccsidőpontokkal hozzák kedvezőbb helyzetbe, addig Angliában mindez elképzelhetetlen. Itt nincs kivétel, nincs apelláta, ha a Manchester United csütörtökön Luhanszkban játszik EL-meccset, akkor vasárnap délben már nyugodtan a pályán lehet.
- Sok meccs, kevés töltelék. Érdemes megnézni, hány olyan meccs volt idén a Premier League-ben, amelyen valamelyik csapat 4-nél több gólt szerzett, és mennyi a többi topligában. A különbség a spanyol vagy a német pontvadászathoz képest majdnem, vagy akár több is mint kétszeres – a PL javára. Itt egyszerűen alig van alibi meccs, nem lehet pihenni, lazítani, nincsenek ingyen osztogatott győzelmek – ami részben vagy teljesen összefügg azzal a gazdasági koncepcióval, amelyet fent levezettem. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a sűrű versenynaptár miatt mennyivel kevesebb idejük van az edzőknek beleverni a játékosok fejébe az elképzeléseiket. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a rengeteg hajtós, kemény meccs elfárasztja a játékosokat, sokkal inkább arról, hogy a már szeptember közepén beinduló szerda-szombat ritmus nagyjából negyedére redukálja le azt az időt, amit egy edző a pályán tölthet a játékosaival, gyakorlás céljából. Ilyen körülmények között vajon csoda-e, hogy a Man. City pozíciós játéka igencsak dadog Guardiola keze alatt, vagy hogy a Unitednek nincs labdakihozatali sémája, amióta Mourinho az edzője?
- Az EL nem motivál. Tetszik vagy sem, az Európa Liga angol középcsapatnak nem pálya. Anyagilag egy esetleges győzelemnél - leszámítva a csaliként bedobott BL-kvalifikációt, ami viszont nagyon veszélyes hazárdjáték egy olyan klubnak, amely ha túlzottan a nemzetközi porondra koncentrál, könnyen hoppon maradhat, és kieshet az igazi pénznyomdának számító PL-ből – a hazai bajnokság 7-8-9. helye is többet ér, ráadásul legyünk őszinték, azok a játékosok, akik a mai, felpumpált PL-ben játszanak, a bajnokságban akarják és tudják eladni magukat, nem az Európa Liga csoportkörében. Egyéni és csoportérdek szempontjából is a bajnokság kerekedik tehát felül – igazi értéke az EL-nek akkor van, ha a BL-be akar valaki kvalifikálni, de erre a bajnokságban elúszik minden esélye (lásd: United, idén). Mivel úgy tűnik, Angliában egy időre kőbe vésődik a hat topcsapatos rendszer – értsd: hat csapat is a BL-indulás céljával vág neki a szezonnak, ha nem sikerül, az csalódás -, akár tendencia is lehet abból, hogy valamelyik, EL-re kényszerülő angol nagy komolyan veszi a sorozatot. Az elmúlt öt évben pl. háromszor volt angol döntős az EL-ben, és kétszer a győzelem is az övék lett…
Equinox (La Liga Loca blog): A spanyol csapatok és Európa
A spanyol csapatok európai kupaszereplését az elmúlt 15-20 évben kevéssé befolyásolta negatívan az anyagi lehetőségek hiánya vagy megléte. Ha az elmúlt szűkebb intervallumot vizsgáljuk, itt sem találunk mást. Vegyük pl. a 2012-13-as szezont, amikor még a liga iránt felettébb kritikusoknak igazuk volt abban a kérdésben, hogy inkább kétcsapatos a liga, mint nem, ha csak a bajnoki cím érdekel minket. Ha nem, akkor árnyaltabb a kép.
2011-2012: A bajnokságot Mourinho Real Madridja nyerte, rekordokat döntve, az egész sztorit ismeri innen a közönség, az első kettő és a többiek között a legnagyobb itt volt a szakadék (100-91-61). Az arab pénzekkel gyorsan megizmosodó Málaga a Villarreal korábbi sikeredzőjével támad: Manuel Pellegrini a BL-helyre viszi a szardellákat. A Villarreal borzasztó szezont fut, sérüléshullám sújtja a csapatot, ki is esik a bajnokságból, a BL-csoportban feltörlik velük a padlót. Utólag tudjuk, hogy az azon a télen jött Diego Simeone téli érkezése (10. helyen vette át a csapatot) alaposan felforgatja a spanyol bajnokság erőviszonyait a tabella elején is, de itt még csak az 5. helyre futott be a közelmúltban is (Quique Sánchez Floresszel, 2010-ben) már szintén Európa Liga-győztes matracos alakulat. A liga erejét jól jelzi, hogy a ’11-’12-es döntőt ez az Atlético a Bilbaóval vívta, a BL-3.-ként ide áteső Valencia pedig az elődöntőben esett ki, pont a későbbi győztes ellen. Az Atléti az EL kieséses szakaszában kettős győtelemmel vert mindenkit, a baszk oroszlánokat pedig 3-0-ra a döntőben. A BL-ben a két clásico-csapat elődöntőig jut, a Real Madrid 11-esekkel esik ki, a Barcelona pedig a Chelsea ellen két szoros meccsen, de végig kiesésre állva. Ebben az évben kezdett elterjedni az az elv, hogy a spanyol negyedik jellemzően túl gyenge a BL terheléséhez képest. Hogy ez igaz-e, arra később fogunk választ kapni. EL-helyen végzett még a Levante, a kupadöntő jogán pedig mehet a 10. Bilbao is (akkor még így volt).
2012-2013: A bajnokságot visszahódította a Barcelona, a liga történetében az első kettő között ez volt a legnagyobb különbség, de egyre komolyabban kellett számolni az Atlétivel. Az utolsó fordulóban a Sociedad megelőzi a Valenciát, hogy a futball romantikusainak is maradjon valami, a gazdasági okokból eltiltott Málaga megvágott költségvetéssel, játékos-exodusszal sújtva befut hatodiknak (Pellegrini mágikus motivációs éve ez), a nyolcadik Rayo pedig nem tudja biztosítani az anyagi hátteret az európai induláshoz, így rajthoz fog állni az - írd és mondd, kilencedik - Sevilla, valamint városi riválisa, a Betis (aki hetedik). Az első három pontszáma: 100-85-76, legalább nincs Grand Canyon a bronzérem és az arany között, de a szakadék még mindig nagy. Felhívnám a figyelmet az elterjedt az Otra Liga kifejezésre (a másik bajnokság, a Földről jött csapatok számára), amely a két nagy mögötti tülekedésre vonatkozik – túl jól leírja az állapotokat, hogy ne forogjon közszájon. Egyre-másra dőlnek a 100 pontos, 100+ gólos szezonok, hol lesz a vége?
Eközben a BL-ben az Isco által is repített Pellegrini-féle Málaga teljes újoncként negyeddöntőig jutott, a Valencia is megérte ebben az évben a BL-tavaszt (PSG jelenti a végállomást, sokkal jobb volta francia csapat, bár szorosak voltak az eredmények). A két klasszikust a német gigászok ütötték ki a BL-elődöntőben, a német futball legjobb éve volt. Csoportjában ragad a Bilbao, a címvédő és a Levante továbbjutnak, de rossz meccseléssel Cholóék kiesnek a Rubin Kazany ellen, egy körrel később a békások nem tudnak bosszút állni a tatárokon, őket is a tatár csapat búcsúztatja, két 0-0 után hosszabbításban. Nem volt miért szégyenkezni európai porondon, de pihenősebb az Európa Ligás teljesítmény, nem lehet elmenni mellette. Szerintem az is benne lehet, hogy az akkor igen komoly játékerőt képviselő, előző évben hetedik Osasuna helyett a kupás úton kvalifikáló Bilbao az utóbbi évek egyik leggyengébb kiadása volt. Jót tesz a ligának, ha a kupadöntő nem visz ki Európába.
2013-2014: A BL-ben a szokásos két nagy mellé feliratkozik szokásosnak egy újabb csapat, innentől ”hivatalosan” háromcsapatosnak számít a bajnokság, mivel a ligában mostantól minimum stabil harmadik Atlético az elmúlt két évtized szinte legjobb szezonját futja (ezzel csak a bajnokság + kupagyőzelmet elérő ’95-’96-os versenyez). A matracosok megnyerik a bajnokságot, BL-döntőt játszanak a városi riválissal, a BL-negyeddöntőben pl. Barcelonát vernek. A Sociedad hősként jut be kettős Lyon-veréssel, de utolsóként kiesik a BL-ből, a spanyol negyedik mantrája ismét él, vigaszágon nem folytatja senki. Viszont így is marad kakaó a középmezőny leigázására is, mert eközben új egyeduralkodó születik az EL-ben: a 3. selejtezőkörből induló (tavalyi 9. hely, ugye) Sevilla megkezdi második uralmát az európai másodvonalban, Unai Emery begyűjti első EL-trófeáját. A Sevilla (két kört) és a Betis (egy kört mennek) selejteznek az EL-főtábláért és tönkrevernek mindenkit útközben, van közte 9-1, kétszer is, de 8-1 is. Nem kérdés, hogy a főtáblán a helyük. A sevillai riválisok még a kiesés szakaszban korán futnak össze, a Valencia-Sevilla pedig egy EL-klasszikus. A torinói döntőt 11-esekkel nyerik Emeryék, szerintem minden idők legtökéletesebb tizenegyesrúgó csapata az a Sevilla volt, azóta is mondom, hogy úgy kell 11-est rúgni, mint a 2014-es Sevilla. Az eddig szoros második Spanyolország átveszi a vezetést a koefficiens-listán, és egyre kedvezőbb pozícióból indulnak a spanyol kupacsapatok, ami főleg a nyár végi Európa Liga-selejtezés miatt lesz fontos.
Európába bajnoki úton a szokásos hármas mellett a BL-selejtező Bilbao jut, EL-ben a Sevilla, Villarreal, Sociedad hármasnál erősebbet nem nagyon lehet kitalálni. Az első 4 pontszáma: 90-87-87-70.
2014-2015: A Sociedad továbbra sem jó európai kupacsapat, kiesnek a playoffban, és megint orosz csapat a végállomás, a Krasznodar tönkreveri őket a visszavágón, így 4+2 csapat lesz csak a csoportkörben. A 4 sem egyértelmű, sorsoláskor féltem is a baszkokat, de utólag az élet igazolja, hogy nem kellett volna. Mivel a Napolit húzzák nekik, nem is favoritok a továbbjutást tekintve, hátrányból is megfordítják, és bejutnak a csoportkörbe. A három nagy nemcsak csoportelsőként jut tovább, hanem a 8 között a BL-ben három spanyol van, madridi derbin dől el, hogy a Real jut az elődöntőbe, a Bl-t a Bayernt és Juventust verő Barcelona nyeri. A BL-3. baszkok az EL-ben folytatják, ahol a Torino ejti ki őket, a Sevilla megint összefut egy spanyollal, a Villarreal kiesése után egyedüli spanyolként végigverik a mezőnyt (a Fiorentina elleni összesített 5-0 különösen túlzóan hat), majd megvédik címüket, amely BL-főtáblát ér innentől. A Sevilla egyedülállóan 4 EL- és UEFA Kupa-győzelemmel rendelkezik mostantól.
A bajnokságban a Barcelona visszaveszi az uralmat, de 94-92-78 a dobogó, ami már sokkal jobban néz ki, ha hozzátesszük, hogy 77-76 a következő két hely. A Valencia visszajut oda, ahova való, az EL-győztes és egyébként 5. Sevilla jóvoltából pedig 5 spanyol csapat indul következő alkalommal a BL-ben.
2015-2016: A BL-csoportkörben 4 csapat indul (a 3 nagy + az EL győztese), a Valencia bejut a Monaco testén keresztül. A szokásos forgatókönyv pörög tovább, a 3 nagy megint továbbjut, ráadásul csoportelsőként, a két „másik” az EL esélyesei közé kerül. Az Atléti megint kiüti a Barcát a 8 között, mint 2 éve, és ugyanúgy döntőt játszik, mint 2 éve, ugyanazzal az ellenféllel. Megint házidöntő (a spanyol labdarúgás harmadik házidöntője egy ezredfordulós Real-Valencia után): a Real-Atléti három éven belül másodszor ismétlődik meg.
Az EL-ben a Bilbao szeret veszélyesen élni, de sikerrel vesz két akadályt és ott van a főtáblán, a Villarreal mellett. Foghíjasabb a mezőny, mert az UEFA nem engedélyez 7-nél több induló csapatot, és az 5 BL-csapat csak 2 EL-indulót jelent automatikusan. Mindkét csapat gond nélkül továbbjut, a 8 között a Bilbaót a későbbi győztes Sevilla búcsúztatja. Spanyol csapatot egyébként ebben az évben egészen addig nem ejtett ki más csapat egyik kupában sem, ameddig a Villarrealt az elődöntőben meg nem veri a Liverpool. A bilbaós Aritz Aduriz gólkirálya lesz a sorozatnak, a Sevilla pedig vitatott mérkőzésen megnyeri a harmadik EL-jét is zsinórban a Liverpool ellen, ezzel kettőből kétszer használja ki az UEFA új szabályrendszerét, és megint bejut az európai elitkupába, zsinórban három Európa Ligát húznak be, összes győzelmük száma eléri az 5-öt, lassan szakadék alakul ki köztük és a többi klub között e tekintetben.
A bajnokságot a Barcelona nyeri, 91-90-88 a befutó, a Villarreal kapja meg a lehetőséget a legnagyobbak között való bizonyításra negyedikként, a dobogó egyértelmű. Két EL-induló a Bilbao és az évek óta egyre jobb szezonokat futó Celta, mivel a 7.-ként végző, idegenben teljesen reménytelen, de otthon betonkemény Sevilla a BL-ben fog szerepelni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Sevilla a szezon felénél ráállt az EL-ciklusra, és a bajnokságot adott ponton úgy kezelik, hogy a hétközi meccsek fontosabbak sokkal. Szezon végén Unai Emery sikeredző 3 EL-trófea után feláll, a klub pedig bejelenti, hogy áthozzák Európába Dél-Amerika egyik legkeresettebb edzőjét, Jorge Sampaolit.
2016-2017: Európában helytáll nagyjából az összes csapat: a Villarrealt kiejti az a Monaco, amelyről akkor még nem tudjuk, hogy a csoda-Monaco, így a sárgák az EL-be jutnak be, de így is megvan a 4 spanyol a BL főtábláján, mindenki tovább is jut a csoportjából, a Sevilllát a Leicester a 16 között búcsúztatja, a Barcelonát a Juventus, az Atléticót megint utoléri a végzete. Így hangzik a tény: a legutóbbi 4 alkalommal zsinórban a városi rivális üti ki őket a legrangosabb kupasorozatból.
Majd szögezzük le, hogy ott végződik a ciklusunk, ahol kezdtük: a Real Madrid újra megnyeri a bajnokságot a végig alulteljesítő Barcelona előtt, a bronzérmet nem minden izgalomtól mentesen újra az Atlético nyeri. A Sampaolival feltuningolt Sevilla szintet lép, simán befut negyediknek, ezzel úgy tűnik bebetonozza a top4-et egy időre, ha valami váratlan nem történik. Közben nagy a harc a többi EL-helyért, még most sem tudjuk, mi lesz, mivel a kupadöntőt a feljutó Alavés játssza a Barcelonával, s ha nyer, európázik, ha nem, a Bilbao megy helyettük, mivel hetedik lett. (Az írás napokkal az CdR-döntő előtt készült. - Jose) A két biztos EL-helyet a Villarreal (csoportkör) és a Sociedad foglalja el (csoportkör, ha az Alavés nem nyer kupát, utolsó selejtezőkör, ha az Alavés kupát nyer). A bajnokság és a klubok koefficiensének hála már évek óta nincs olyan, hogy két spanyol EL-csapat is érdekelt lenne az előszezonban, rendszeresen csak egy.
Végkövetkeztetés: a spanyol csapatok szinte soha nem esnek ki az EL csoportköréből, a BL-ből az „állandóan” megalázott spanyol 4.-et egyre komolyabban kell venni. Ami észrevehető tendencia, hogy ahhoz, hogy mind a 4 spanyol megérje a BL-tavaszt, ahhoz elég ritka csillagállás, ugyanakkor a 3 csoportelsőség szinte garantált évente, és egyre erősebb negyedikek jutnak be, valamint a BL-motivációval támogatott EL-győzelem is a bajnokság feltörekvő csapatát segíti. Amiről eddig nem szóltam, az pont ez, a motiváció. Úgy gondolom, a spanyol -úgymond - kisebb csapatok, mivel otthon el vannak nyomva a két (és most már a három) nagy által, Európában igyekeznek kiélni magukat. Így volt ez az Atlético esetén is, amikor még az egyik még elnyomott, de jónevű klub, viszont még nem topcsapat voltak, és a Sevilla esetén is így van. A Celta EL-elődöntője is ennek a jele, a Villarreal is rendszeresen eljut ugyanoda, a Bilbao is játszott EL-döntőt a közelmúltban (sőt, az Espanyol is, kb. 10 éve). A hátország teljesen rendben van, lehet mit látni a BL-csapatoktól lefelé is a ligában. Csak az elmúlt 6 évben 9 különböző csapat járt a BL csoportkörében (Real Madrid, Barcelona, Atlético Madrid, Sevilla, Valencia, Villarreal, Málaga, Bilbao, Sociedad), az EL-ében pedig 8 (Atlético Madrid, Sevilla, Valencia, Bilbao, Villarreal, Betis, Levante, Celta – és a 10 évvel ezelőtti elődöntős Espanyolt és Osasunát most nem számoltam). Az elmúlt években megszokássá degradálódott a házidöntő, de olyan év, hogy egy spanyol csapat sem lett volna a 2 kupasorozat döntőjében, ebben az időszakban NEM volt. 2014 óta az első nem spanyol európai kupát nyerő csapat az idei Manchester United volt.
Jellemzően projektben érdemes gondolkodni (Málaga, Celta), a szokásos csapatok közé (Barca, Real) a hátország állandóan kitermel kihívókat (Villarreal, Bilbao állandóan az EL-BL határán van), amelyek, ha elég jól csinálják, és van egy kis szerencséjük is, legalább időszakosan, de az állandó topcsapatok közé fognak (Atlético Madrid, Sevilla) számítani. Aki rossz stratégiát alkalmaz, eltávolodik a nagyoktól (Valencia), de vissza is lehet kapaszkodni kiesések és katasztrofális szezonok után (Betis, Villarreal, de akár Sociedad is ide sorolható).
Jose visszaveszi a szót
Ez volt tehát az első anyagunk a BL-döntő hetén. Tudom, hogy szurkolói szemüveggel nézve az egyiknek a PL: besztlíg, a másiknak meg még mindig rúgdésfuss; az egyiknek a LaLi kétcsapataos bohócliga, a másiknak a legjobb játékosok gyűjtőhelye. Célunk így nem ezeknek a sztereotípiáknak a megdöntése volt - ez lehetetlen. A kiemelt bajnokságok belső dinamikájából következő európai kalandok okainak feltárása, nyomon követése és bemutatása volt szerzőink feladata - ami véleményem szerint sikerült is és persze várom a Ti hozzászólásaitokat a témában. Munkájukat ezúton is köszönöm nekik!
Fontos: köszönöm Társaim nevében a segítséget azoknak a kommentelő-olvasó-barátainknak is, akiket most nem nevezek meg. Tehát Andreal, Krityó és Nasty (nyitókép(ek)): a projektről csak fővesztés terhe mellett beszélhettek.
Amennyiben tetszett a poszt, úgy osszátok meg, kommenteljetek és kíváncsiskodjatok: mikor jön a következő anyag???
